picivirág a fesztdumagép

teljes hiányos család

ahogy a napsugarak fényjátékot játszanak a sárguló faleveleken, ahogy büszkén beszívom a friss levegőt, ahogy a lábaim léptei egymást követik a felé vezető úton... lassulok... furcsa érzés, megtorpanok. tényleg itt vagyok?! vagy csak álmodom és egyszer fel kell ebből ébrednem? megállok a kapuban, nem is a kapuban, inkább bent már, bent a kövek közt. a hideg márványok mind napsütötte melegnek tűnnek a gyönyörű szép időben. Várom a csodát, hogy odaszalad és örömittasan figyeli a kis szuszmákoló csöppet. nem jön. de azt hiszem már nem is kell, megértettem. én vagyok ő. édesanya vagyok, tudom milyen lehet neki... megértem, hogy nem nekem volt rossz ez a 13 év nélküle, hanem neki nélkülem. el kellett jutnom idáig, hogy végre tudjam mire vélni ezt. fáj, hogy már nem fáj, de mégis csodálatos. teljes minden! 
Elkezdek gyorsítani a lépteimen, tolom magam előtt a kis zöld járgányt, fogom életem párjának a kezét. A kisfiam békésen alszik, a férjem kedvesen mosolyog. minden teljes, nem kell más... 
A szívnél kiveszem a kis manót, elmesélem neki kihez jöttünk. ekkor megjelenik keresztanyukám a hátamnál. tökéletes összhang-anyukám teljes boldogsága-a legjobb barátnője is ott van, akinek büszkélkedhet a kis unokájával-de igaz,nem mondunk ilyet egy nőről, aki most lenne 44 éves-nem nagymama, hanem egyszerűen pluszanyuka! ;) 
GYöngyörű a kisfiam, a férjem tökéletes, én hibádzom csak a képben egy cseppet, de igyekszem hozzájuk alakulni. Várom az érzést, hogy megszakadjon a szívem, hogy anyukám nem láthatja, de csak a teljes boldogság játszik most. pislákol a mécses a márvány előtt, és a szívemben is örökre, de akármennyire is hiányos volt, mostmár végre teljes a családom! :)

katyvasz

régen írtam már jól tudom, ám mégis bocsánatosnak gondolom... amikor nem tiszta a lélek, amikor magunkat keressük és nem találjuk, nehéz leírni azt, ami belül honol... a változás az, amit jó lenne leírni, de lehetetlen. Ez a dolog olyannyira leköt bennünket, hogy amire eljutottunk odáig, hogy leírjuk mi is történt, már nem is lényeges, hiszen új emberekké lettünk... a változás éltet, az, hogy hozzáformálódjunk a világhoz. az élet alapeleme: az alkalmazkodás.

ha élni akarunk, tennünk kell érte, nem is csekélységeket. Magunkat kell formálnunk a világ számára, annak megfelelően. A világ alaptermészetében sohasem változik, harcolhatunk ellene, hogy változzon, de hiábavaló csata ez. Viszont ha emelt fővel ugyan, de mégis alázatosan állunk a világ, a változások elébe, megkapjuk a jutalmunkat. Jobb életünk lesz azáltal, hogy megtanultuk magunkat vezetni, hozzáalakítani a sorshoz. Az alkalmazkodás teszi lehetővé azt, hogy még mindig nem vesztünk el...

sok helyzetben kell magunkat félretenni azért, hogy valaki más előrébb juthasson. Az önzőséget el kell sodorni messzire, hiszen eljön az az idő, amikor már nem mi vagyunk a lényeges elem. ha belegondolunk, sosem voltunk... a szüleinknek igen. Nekik a saját boldogságuk árán is fontos, hogy előrébb juthassunk. Azt hiszem, most értem ehhez az állomáshoz.

Újra megszűnik minden, ami eddig volt és új kapuk nyílnak előttünk. Új utakat kell megismerni, a régieket hagyni, hogy belepje a por, mert már nem számít-semmi sem, csak ő, a gyermekem...

álmok, csodák, képzelgések

Folyamatosan a ránk váró dolgokat szemlélem, igyekszem minden lehető módon a jövőbe tekinteni, hátha valami biztosra találok, amire támaszkodni lehet.

Semmi fix nincs körülöttünk, csak az, hogy egymásnak vagyunk. Egymást éltetjük, a kis parazitám és én. Én adok mindent, ami ahhoz kell, hogy élhessen, és ő is ezt teszi, csak nem anyagi minőségben. Szimbiózisban élünk. a kisfiam és én.

Elképzelem az arcát olykor. Ha valami olyan történik, aminek örülne, ha már kint lenne és akkor is, ha mérges vagyok. Tudom, hogy ő is érez mindent, amit én.

A szemeiben már most ott van a csillogás, a mosoly, mely arcán húzódik, mind-mind nekem szól. Neki én vagyok a minden, de nekem is ő.

Így élünk mi ketten, szimbiózisban...

hullámvölgy, hegycsúcs...

mindig váltakoznak, és egyszerűen túl kell lendülnünk még  a hegycsúcson is, mert a mozgás az, ami életben tart...

mindig mennünk kell, kitörnünk a fekáliából és újra belemerülni. a génjeinkben van a törekvés a menekülésre, ámde sokszor csak mélyebbre süllyedünk benne... Egy merő szar vagyunk, amikor kimászunk végre és csak a hegycsúcson tudjuk elérni a zuhanyt, ami bár a szennyeződéstől megszabadít, a szag ott marad... ilyenek vagyunk... mindenki szaros valamilyen értelemben... ki azért, mert egyszerűen szereti kavargatni, van, aki azért, mert ő az áldozat, akit belekevertek... jó lenne parfümillatúan csücsülni a hegyecske tetején, gondoktól mentesen, másokra hagyni az aggódást, a csalfa küzdelmet az élettel, de nem lehet. Nekünk is bele kell kerülni a szarral harcoló világba, hiszen nincsenek már a hátunk mögött a szülők, akik elkapják helyettünk a reppenő darabokat. Nekünk kell büszkén állunk és felelősségteljesen viselnünk a felénk szálló hulladékot.

Azt hiszem, lassan nekem kell előre állnom, hogy a gyermekemet megvédjem ezektől a fájdalmaktól... Nem bánom, sőt örülök neki, hogy még egy darabig majd álomvilágban élhet majd, amit csak nekünk, a szüleinek köszönhet. Sajnálom, hogy fel kell majd egyszer neki is ébrednie és előre állnia a szerettei érdekében...

Biztos bátor kis legényke lesz, szembenéz majd a világ összes csúnyaságával és egy mosollyal, pár kedves szóval levesz mindenkit a lábáról.

Sokszor elképzelem őt. Milyen lehet? Milyen lesz majd? Érdekes, az ember már ilyenkor szeretetféleséget táplál egy általa nem is ismert kis lényért... Elképzelem a szemeit, a mosolyát, a cirógatását, és azt, hogy mennyi örömöt fog nekünk jelenteni...

még 103 nap és találkozunk kisfiam! ...

...és elértem a hegycsúcsot neki köszönhetően...

változás

ahogy felnövünk, vagy kénytelenek vagyunk felnőni, el kell viselünk a halál és a gyász gondolatát. van úgy, hogy mi magunk vagyunk azok, akik élet-halál urai kell hogy legyenek. Amikor már a kor, a szenvedés, a veszélyhelyzetek odasodorják az embert, hogy muszáj döntenie élet és halál között.

Az élet, amely már semmi jót nem tartogat és a halál, ami számára megváltás, számunkra kínszenvedés. Erősnek kell lennünk, tartani a hátunkat, a könnyeket mélyen a párnánkba morzsolva, hogy más ne láthassa, tűrni... Tűrni a szenvedését, és ami az önző emberhez eljut: az önsajnálatot, a hiányát.

Neki köszönhetek mindent. Azt, hogy most az az ember vagyok, aki vagyok. Az ő egyénisége segített át a sok szenvedésen gyerekkoromban. A bolondsága tanított meg arra, hogy így is lehet élni. Megtanultam tőle, hogy az őrültek boldogok és semmi nem érdekli őket. Ő az, aki megtanított a határtalan, feltétel nélküli szeretetre és hűségre, arra, hogy mindig a mások érdekeit tartsam az enyémek előtt, mert aki szeret, az így is meghálálja, és nem aggaszthatják rám az önző jelzést soha. A ragaszkodása tanított meg engem is, hogy ne legyek csapodár. Az ő jelleme összetettebb sokunkénál.

Sokszor okozott bosszúságot, ijedelmet az őrült. Az artistamutatványai a mai napig egyedülállóak és a kedves kis hangok is, amiket csak én hallhattam. A mások előtt mindig kemény, velem mindig gyengéd és gondoskodó volt.

Velem volt, amikor nem volt senkim és akkor sem volt haragos, amikor már nekem voltak mások, őt hanyagoltam. A kamaszkorban elszenvedett bakikat mind velem együtt vészelte át, együtt örült a lagzismenetnek velem, még akkor is, ha rettegett a tömegtől, és pátyolgatta az anyátlanul maradt árva kislányt is az akkor még bolyhos kis szőrcsomó.

Együtt voltunk mindig, imádjuk egymást, akkor is, ha már egyikünk nem lesz.

Most az én kezemben a döntés. Fáj, hogy meg kell tennem. El kell őt engednem, mert neki már így ez nem élet...

Többet volt velem, mint az édesanyám...

Nézem a barna, mindentelmondós szemeit, és megfogalmazódik bennem: köszönöm, hogy elkísértél az életem legnagyobb állomásáig...

...és tudom, ha beér az én buszom, te ott vársz, mint mindig... :)

Szeretlek Mucus! 

mindenekelőtt

változás.

nem az én libeg az első helyen, mindent valaki másért teszel, akiről tudod, hogy ő jelenti az életet. ez nem szerelem. még annál is erősebb szeretetféleség. lehet valakit jobban szeretni magunknál és még a világot jelentő szerelmünknél is, ráadásul úgy, hogy még nem is ismerjük?

egyszerű a válasz: igen.

hogy ez bűn? lehet. De ezzel már nem foglalkozik az anyai szív. Minden dobbanásával azért él tovább, hogy egyengesse a gyermeke útját...

anya előtt anya

azt hiszem most dőlt el bennem igazán, mennyire szerencsém van, hogy kisfiam lesz! nem kell majd kamaszkorában annyira féltenem... sem a testét, sem a lelkét annyira, mint egy lánynak...

szerencsés vagyok... így visszagondolva, engem egész jól elkerültek a tininyavalyák... van egy keresztlányom. azt hiszem más viszony ez, mint a sima keresztanya-lány viszony, mivel nem merül ki a karácsonyi és szülinapi ajándékokban a kapcsolatunk. sok mindent meséltem neki cenzúra nélkül, hogy segítsem az életét, pedig volt bőven baki nálam... most pedig üvölt velem a telefonba és flegma és nem értem, mi változott meg? hogy lett pillanatok alatt a mindig kacagó, aranyos kislányból egy félőrült, szőkített bulihuligán, aki mindent "leszar" jó magasról, hogy még placcsanjon is, lehetőleg beterítve az egész pereputtyot?!

Azt hiszem bekrassolt a kamaszkor... ez normális, ilyenkor minden normális... nekem is ezt mondják... de hogy mindenkor hormonbumm van? ha kamaszodik az ember, ha először él nemi életet és akkor is ha terhes, meg még utána is hormonkattanás van, ha lebáztunk? mi a retek van már? én is voltam kamasz és én is mindig meg akartam halni, de soha nem hibáztattam másokat az én ballépéseimért...

ezeken a szörnyedelmes hormonokon tényleg nem lehet uralkodni, értem én... :( csak most én kaptam azokat a szavakat, amiket nem nekem kellett volna... pár nap múlva megbánja, tudom, de olyan rossz perceket, órákat okozott most vele, hogy azt hiszem menekülnék és ennyi...

ahogy agyalok, bentről érzem a rúgást, hogy hagyjam abba, mert nem tesz jót a stressz...

két barátnőm is autóbalesetet szenvedett két hónap különbséggel, mind a kettő életét a biztonsági öv mentette meg. a barátnőm árnyéka önmagának, sajnálom őt is. a másik lányról feleennyit sem tudok, csak hogy csontjai törtek és hiányoznak az emlékei... sorban tombolnak a gondok...és nem tudok nekik segíteni, ahogy a kis keresztlányomnak sem...

üvölt a tankcsapda és a diecast, átérzem a kis dinkám szenvedését, én is átéltem... nem magamat sajnálom, hanem őt, és nem tudom, hogy segíthetnék rajta... kis bolond szőkém... felnőtt és már nem rózsaszín a világ előtte... hogy félhet...

skizomama

sosem vagyok egyedül. egy nyugodt nő néz vissza a tükörből. Valaki más, mint akit eddig megszoktam. Az arcvonásaim teljesen mások. Amikor fél évvel ezelőtt a tükörbe néztem, egy kis babaarcú csajszi pislogott vissza rám. Nem azért, mert annyira szép lett volna. Egyszerűen a gyermekség ott bujkált a mosolyában, a szemei sarkában. Talán azt is mondhatom, hogy huncut volt. Kis csalafinta húszéves.

A sima arc, a mosoly a tükörből mintha fényévekre repítene vissza. Küszködök azért, hogy megtartsam azt a képet magamban, magamról. Hiányoznak a karikák a szemem alól, amelyeket a hajnalig tartó tanulások és bulik hagytak nyomul. Hiányzik a csintalan lány, aki már nem lehetek.

Most-akármennyire ijesztő is- de egy nőt látok a misztikus üvegfalon. Ahogy néz bárgyún és nem érti mi történt. Hány jellem lakik még bennem- kérdi magától vádlón és végre belátja: magát sem értheti meg, hogy várhatja el ezt másoktól. Egy erős egyéniség volt, és most egy még erősebb születik. Viszont még érthetetlen. Ő pedig értetlen...

A nő a tükörben nem érzi magát nőnek. A gömbölyödő has némiképp megtöri a képet. Hirtelen értelmet nyer a tűnődés. Mintha ez okozta volna a nagy változást.

Hormonok. ennyi. Nem igaz!

Minden megváltozik  ott bent. Nem testileg értem. Ez valami nagyobb dolog annál. A lélek teljesedik ki, csak még magam sem értem.

Folyamatosan merengek azon, hogy mi változott... De rá kell jönnöm, semmi. az emberek soha nem változnak meg. Az, aki kedves volt, mindig az marad, aki pedig szószátyár, az az. CSak a körülmények változnak, ami vagy előnyünkre, vagy hátrányunkra formálja a körülöttünk lévő világot.

Az én világom most változik. A nő máshogy mosolyog a tükörben. Igen, ő nem szeleburdi kislány már, hanem egy nő. A világ színei, formái mind megváltoznak körülötte, vele kellene idomulni. Most szünet. A nőnek ez már sok, elmosolyodik. az anyai vonások közt megjelenik valami: a csalafintaság a szeme sarkában...

processing

eltelt 4,5 hónap. Ezidő alatt megváltoztam. Mindenem más lett. Az életem, a testem, a gondolkodásom. Talán egy kicsit lecsitultam-persze magamhoz mérten... :)

négy és fél hónap elég ahhoz, hogy megváltozhasson minden. Egy parányi lélek, akiért immár én vagyok felelős, senki más. Egy kicsi, patronálásra szoruló apróság, akit én óvok a nap minden percében. Együtt élünk szimbiózisban. Minden felborult körülöttem.

A munkám, a családom, a hozzáállásom az élethez. Csupán ezek változtak. Azt hittem az arapara után nem jöhet már nagyobb dolog, ami ilyen szinten formálja át az életemet. De mégis...

Ahogy érzem a mozdulatait, a kicsi szíve pumpálását, tudom, valami megváltozott. Talán kezdem feldolgozni azt, hogy valaki más vagyok már.

Eddig nem tudtam róla beszélni, sem írni. Úgy éreztem ez egy olyan dolog, ami tabu-legalábbis nálam... Nem tabu, de hagyni kell magunknak elég időt arra, hogy a humán kompjúter feldolgozza a milliónyi új adatot. Azt hiszem most igazán itt az idő arra, hogy felnőjek. Amikor már nem csak a saját lépéseinkért vagyunk felelősek, ha felbukunk az élet buktatóin, már nem egyedül kell felkászálódnunk, hanem magunkkal húzni még azt a kisembert is, aki hozzánk tartozik. Ilyenkor elveszik az önzés, az én fogalma. Többé nem vagyok, csak mi vagyunk. Többé nem lehetek önző, csak önfeláldozó. Egy anya legfőbb ismérve az, hogy összetartja a családot. Amíg eddig elég volt két embert figyelembe venni, magamat is beleértve, most már hármat kell felügyelni. Eddig elég volt, ha annyit ettem, hogy ne haljak éhen, most azért kell táplálkoznom, hogy neki jusson elég tápanyag. Ha eddig mozogtam, sanyargattam magam a tökéletes kép érdekében, most lehajtott fejjel kell elmennem a tükör előtt, hiszen nem én vagyok már a lényeg. Az alakom elveszett, de ez neki kedvez. Amennyire fájdalmasnak gondoltam ezt az egészet, most úgy érzem, ez a világ legtermészetesebb dolga. Nem zavar, csak elgondolkodtató...

Most valami megváltozott és furcsának találom...

közeleg az anyák napja...

mivel közeleg ezen jeles nap, megint elfog a szenvedőgörcs... Szeretek szenvedni... Elég mazochista és furcsa vagyok... De itt egy kis pesszimista optimizmus:...

Rádöbbenés

Édesanyám te vagy nekem,
kit nem feledek el sohasem.
Te voltál ki gondolt reám,
Akkor is, ha nem voltál már.

Elfedett a homok már rég,
De az emléked örökké él
Egy örök kislány anyai szívében,
hiányod gong bent a mélyben.

Libben a szél a kopár fejfán,
a márvány oly rég jéghideg már.
Meleg kéz simul végig a márványon,
Kihűl az is sóváron.

Nem meleg már semmi sem,
de dobban valami odabenn.
Egy kis szikra talán új életre kél,
bennem egy kis lény anyát remél.

Anyám után sóvárogva,
mégis kicsit mosolyogva,
tudom már, hogy mi vár rám,
Anya leszek igazán…

Én vagyok az, aki neki van,
kit nem feled el soha majd,
én vagyok, ki gondol majd rá,
akkor is, ha nem vagyok már.

"valami vár még rám"

úgy gondolom itt az ideje cselekedni. az itthonlét percei elég kevésnek bizonyulnak. úgy működök, akár egy jótékony robot, aki csak a betevő olajfasírtért gürizik éjt nappallá téve. folyamatosan. ha a szolgáltatóiparban dolgozol, soha nem lehetsz fáradt, mindig mosolyognod kell, és még akkor is a kedves vendég problémáit hallgatnod, amikor az egyik szeretted haldoklik. nagy úr a pénz. mit meg nem teszünk a szolgálatában?az emberek pedig gyarló teremtések, akik nem látnak túl az orrukon. valószínűleg ezért lett odateremtve az arcunk közepére, hogy látható legyen, ki meddig tud tekinteni. ebből a szempontból elég szerencsés vagyok, ugyanis pinokkió-orrom létezésének végre értelmet nyertem... meg kell hallgatnod, hiába mennél. nincs aki megértse, hogy te is szeretnivaló robot vagy, és neked is van robotcsaládod, akikhez húz az olajozásra vágyó szíved. nem az ő szemükben te csak egy jelentéktelen szolgáltatóegység vagy, aki azért jó, mert kihisztizhetik rajtad a napi bánatukat, valamint csak azért, mert ingyen van, még a jó isten tegnapi szarát is beletetetik a gél nyújtotta körömállományba.persze, ha el tudod engedni a füled mellett és engeded magad az alkotói mámorba süllyedni, kit érdekel milyenek ők. csak te vagy, a gél és az eszköz, az ember, aki boldoggá tesz téged és még fizet is érte, hogy jól érezhesd magad...

a másik: napi sok óra, és emellett a kíntól szisszenő hangok vérfröcsögés kíséretében, hulló fogak, fájdalmas sóhajok, könnycseppek, neked itt is mosolyognod kell, és finoman megtanulni felnőttnek lenni. hazudni ha kell, hogy nem fog fájni, szorítani a kezét, érezni ahogy ettől beleáll a gyűrű az ujjaidba, a nyál, amely a te ruhádon landol, és mindezt úgy tenni, hogy fáj. igen, neked fáj. görcsbe áll a gyomrod, hányinger lappang odabent, és a fejfájás szépen lassan ledönt a lábaidról. így múlnak el a gyermekded vágyak, az álmok, miközben robotolsz ott, ahol soha nem akartál...

álmok: írni... még mindig él egy kis gyermeki érzés, amely felkelti újra a reményt, bennem motoz a kíváncsiság: ezt kerestem, megtaláltam az én kis aranyköves utamat? :)

különös érzés

este a sötétben pislákolnak a pici lángocskák narancsra festve a büszkén álló márványszobrokat. a nevek néha megizzanak tőle, olykor csak finoman jelzik azt, hogy van valami ide írva. feketék, fehérek, szürkék. kő színűek. olykor azonban megfesti őket a szeretet lángja. ilyenkor a sötétben is színpompa tárul elénk. semmihez sem fogható látvány.

az érzés pedig, hogy a férjem bandukol mellettem kezemet fogva a nyugodt sötétségben, egyszerűen mesébe illő. odaérünk. kedvesen pislákolnak a fények. amit régen éreztem, a bús magány, mostmár a múlté, ahogy ő maga is. emlékek reppennek fel az elfojtott könnyek alatt, és végre van kivel megosztanom, úgy igazán. nem vagyok magamban többé, nő is láthatja. mosolyog a márvány, érezni a boldogságot. együtt a kis családom! :)

ketten

van valami különösféle varázsa a péntek estének, ha azt kettesben töltöd a szerelmeddel. ez a mindig rohanás, bulizás, és a családé vagy a barátoké. ma este koncertre voltunk hivatalosak és még most is mehetnékem van, de van valami abban, hogy ketten összebújva nem unatkozunk. végre van idő beszélgetni, és nem csak a magam folyton mondanivalósságával, hanem úgy igazán igazán az elmúlt lázas napok után, amelyet még most is heverünk éppen... de most ez nem is lényeges, hanem csak mi, mert ebben is van szépség, és most nem lázálmomban látom ezt a csodás estét... bocsánat félszázalékom! :)

skizoén

Csak úgy ültem a szobámban és azon tűnődtem, hogyan élhetne örökké. Régen volt már, amikor csengő hangja ébresztett. Rég elfede már a feledés szürkesége. Csak a fényképekről visszanéző komoly arc rémlik. Őrülten kapkodok, hogy lássam őt. Kutatok az emlékeimben. Minden olyan dolog után, ami hozzá köthet. A reggeli tea illata, egy simítás az arcomon, a temető libbenő levegője, amely megcirógat-ez mind ő.

Felnőtt vagyok, koromat tekintve legalábbis. Valahogy még mindig bújnék az óvó kezek alá. Nem hiszem el, hogy mostmár én vagyok az, aki a kéz. Még mindig hárítom azt, hogy felelősség súlya nyomja a vállamat. Jó lenne, ha lenne, aki utánnam néz és előttem egyengeti az utat, ahogy ő jónak látja. Valaki, aki megmondja, mi a jó.

Szaladok a pihenőjébe és hisztérikusan várom, hogy szóljon végre valamit, de csak a gyertya pislákol a fehér márványon...

nem szól, csak a csend játsza édes melódiáit, hallom a szél szavát, a közeli falu minden rezenését. A sötétedő égen még egyet rúg a nap fénye, majd elalszik ő is, ahogyan hajdanán ő . Mégis emlékszem a nappalra, a sötétben is eljutok mindenhova, ott az autó fényszórója, amely csak egy részét világítja meg az útnak, nem látok mindent előre, de tudom hova jutok és ezt mind neki köszönhetem...

rájöttem, örökké él, amíg én is majd, mint a gyertya lángja, amely ha elalszik is, valaki újra meggyújtja...

"asszony, asszony az akarok lenni..."

az vagyok. nincs szépítés. papíron öregedtem vagy 10-15 évet. meg a fészbukon is a családi állapot miatt. de nem baj, így vénen is boldog vagyok, valahogy elszállt az ihlet, senki nem bökdös-mármint nem fekabukon, hanem úgy a lelki valóságban. ha próbálkoznak is, mintha valami láthatatlan pajzs vonna körül, akár Bellát a breaking down-ban. valahogy semmi nem ér el. még a betegség sem-persze a növekedni próbáló bölcsességfog kivétel. valamiért nagyon bölcsnek kell lennem, úgy gondolja. szert tettem valamiféle érdekes életszemléletre, aminek hatására boldog vagyok bármi is történjék. soha nincs hiányérzetem semmiben, mindenem megvan, amiért utálhatnak mások. talán egy picit a pesti pörgés hiányzik, de semmi más. jó így. minden. maradjon így, ámen... ;)

torokgombóc

átérző vagyok. minden számomra kedves ember dolgaival kapcsolatban. jobban tudok lelkesülni valamiért, mint maga az illető, akivel a dolgok történnek. így van ez negatív értelemben is. nem tudok okosat mondani, a szavaimmal enyhíteni a fájdalmán. mindössze azért, mert képtelen vagyok hazudni. megmaradtam a gyermekek szintjén. elég sok pofont kapok miatta az élettől. azért, mert képtelen vagyok hazudni, ezért elhiszem, hogy mások is lehetnek ilyenek. már mint hazudatlanok. sajnos nem így van. hátbatámadnak kegyetlenül és fejedelmien néznek alább rád, amikor a szenvedéstől övezett haldoklásban végre kimúlsz. egyedül. körben állnak, de te egyedül vagy. senki sem simít, hogy enyhítsen a rettenetes fájdalmakon. felnőtt vagy, nem sajnál senki, egyedül pusztulsz el...mégsem lehet ilyen egyszerű. másokért is felelősséggel tartozol.nincs jogod, lehetősséged és hatalmad elmúlni. tenni kell, ha másért nem, az ösztönökért, a fenntartásért, egy mosolygós szempár boldog nevetéséért, a sok szeretetért, amit tőle kapsz ezért. megéri diadalittasan és büszkén kiegyenesedni és mosolyogni, a távolba révedni, mint az antik szobrok, akik látják a jövőt. tisztábban, mint a múltat. nem hordoznak semmit magukkal, könnyeden tekintenek előre és bíznak a kedvező sorsfordulatban...

valami ilyen érzés lehet.

libikóka

hintázok. mindkét oldalán én ülök. Az én lélelszintemen lehetséges. Az egyik én, a léleknek nevezett lény, a másik szimlán én, akit te is ismersz, vagy nem... Azért kell, hogyhintázzanak, hogy ne legyünk egy helyben. Halálunalmas lenne, ha egy helyben kellene ülni folyamatosan. Ez a libikóka némely pillanatban a magas gondtalanságba repít, néha meg lentragadok. Nehezebb fellökni magam,mint gondolnám(és most a lelki túlsúlyra célzok, nem a nyomorék alakomra). Ha sikerül, onnan jó. Csak reppenek a könnyed levegőben. Ilyenkor újra gyerkőc vagyok, és gondtalan.

Fáj a nyakam, nő a feszültség, lent dekkolok. Lelki lényem olyannyira fáradt, hogy leheletnyi erő sincs benne ahhoz, hogy megmozduljon. Talán élvezi is, hogy rossz. Mi más lenne az oka annak, hogy nem akar libbenni? Sajnálja magát? Hmm... Nem hinném. Bár ki tudja, ha még ő maga sem. A két én nem hadakozik, csak a fenti is moccanna és a lenti is. Nem tudják miért, de ez olyan lehet, mint a bolygók mozgása. Menni kell tovább, mindegy, hogy hova sodródunk, a hullámvölgy alján, vagy a képzeletbeli hullámhegy tetején esünk át, de menni kell. Azért, hogy utólérjük a párunkat, hogy együtt tudjunk moccanni, hogy előrébb haladjunk. MErt jöhet akármilyen hullámvölgy, utána még magasabb csúcsot lovagolunk meg és még többet érhetünk el. CSak rajtunk áll...

kikicsoda?

nem tudom ki vagyok. ikrek vagyok. vagy skizofrén? tán csak a sok teendő nyomott el engem? kit? nem tudom. honnan jöttem? kik a szüleim? vannak egyáltalán? zabigyerek vagyok? mért nem hasonlítok senkire? mért élek egy szappanoperában? zaklatott vagyok. kellek még valakinek? mire jutok az életben? az én gondolataimra vajon kíváncsi lesz egyáltalán valaki? számítok annyit, hogy ne legyen jelentéktelen az én életem? kiestem a nyeregből. hol vagyok? csak a sok dolog tornyosul mellettem...körülöttem... mindet meg kéne oldani. és arra sincs idő. olyan vagyok, mint a nyúl, az alice csodaországban című mesében, rohanok, folyton-folyvást de nem tudom hová. és fáradt is vagyok, de egész nőiesen fogalmazva szépen letolókázom a világot. nem sűrűn érdekel ki mit gondol. érzéketlen lettem? nem érzem, hogy kiborítana az államvizsga, bár a soraimat visszaolvasva, kétségtelenül de... az esküvő jó, és kezdem újra csak a szép oldalát látni. mért látnék mást, ha a világ legtökéletesebb embere a társam? és hivatalosan is felvállal, önszántából, nem az enyémből... :D szerencsés vagyok mi? nem vagyok szép, se csinos, se messzemenően okos. a magamhoz való eszem megvan, ami valljuk be nem sok. átlagos vagyok, kisebb furcsaságokkal és érdekes megszokásokkal. miért is várnék többet? jó így. mégis szembeszállok újfent az egyik magammal: NEM! többet és többet kell elérnem, hogy megmutassam. mit? egyszerűen azt, hogy nem kallódtam el, azt, hogy érek valamit, azt, hogy egy átlagos lángelme vagyok, aki lehet, hogy hülye a matekhoz, de érett az élethez. Nem kar nélkül születtem, egészséges vagyok, szép a mosolyom, és őszinte a szemem. Más szép nincs rajtam, de ezeket beismerem, no nem önteltségből, csak úgy önszeretetből, mert ha magamat nem szeretem, másokat sem tudok... igaza volt Maminak. sokat panaszkodom... utálom magamban. ezt kiiktatom az életemből, úgy döntöttem. ennek első fázisa, hogy felismerem... ez sikerült. Valamint likvidálom az énjeimet és a legnormálisabbal kötök kompromisszumot, ő maradhat. Nem rossz ikreknek lenni, sosem vagyok egyedül. Olyan ez, mint a filmekben az angyalka és a kisördög a vállunk felett... folyamatosan vívódnak valamin. Nem rossz, mert legalább nem hamarkodok el dolgokat... annyira. néha az egyik megfékezi a nagy számat, a másik pedig lökdös azért, hogy álljak ki az igazamért. Viszont nem tudok aludni. mindig jár az agyam. sokmindenen. hol a múlton, hol a jövőn. sosem tartok itt most... Vannak terveim és álmaim. szeretem őket és tudom hogy megvalósulnak...

színes

Van olyan, aki a szemedbe mosolyog és tündérszerű léptekkel igyekszik lelked mélyébe boldogan. Abszolút pozitívnak ítéled meg és engeded, hagyod magad sodródni a másik lelkével. Úgy érzed végre megtaláltad, így vagy teljes. Végre van, aki olyan mint én, aki úgy gondolkodik, mint én, aki nem önzőn gázol át rajtam a csúcsraérés végett... nem csak egy lépcsőfok vagyok, amin magasabbra juthat az én erőmből. Egy értékes gyöngyszemet tartok most a kezemben, soha nem adom ki onnan. Teljes lett az élet, nem kell hadakozni a belém fért énekkel, hogy azt a szerepet adjam, ami által elfogadnak. Ezek az ének mindig mosolyognak, és mindegyiket szeretik. De valahol mélyen elveszve ott kapirgál a lélek sivatagában egy árva én-lélekdarab. Nem sivalkodik, csak gubbaszt magában, teljesen leigázva újfent. A fejét csak egy lélekszál tartja, véres lenne, ha a lelkek tudnának vérezni... Rágódik magában a sivár rétmaradványon amelyet belepett a homok. A mindent ellepő feledés az, ami ráül a mezőre, és emellett a fájdalom esőcseppjei áztatják azt. A homokszemek ahogy eléri őket a víz, összebújnak. Ahogy belemerülsz a homokszemek nászába, akkor látod csak meg igazán, hogy nem eső hullik alá. Az én-lélekdarab zokog nesztelenül magába roskadva. Árvább, mint valaha. Fentebb kacagás hallik. A nevetős ének messzire tajtékzanak a látszat jókedvétől. Ez méginkább fájdalmat okoz az árvának, de meg kell tenni. Nincsen már meg a gyöngy, mind homokká lett...

Tévedtem. Ismét.

ha szétszakad...

... van két ember, akiket nagyon szeretek...

most egyedül, sokminden köt, de mégtöbb az, ami elkülönít. Sok-sok év, ami rigolyaként összeláncol és ott a kötetlen jövő ígérete, ami vagy megvalósul vagy nem. Kétesélyes a dolog. Szabad élet, amely nem biztos hogy csupán jóval kecsegtet, de lehet, hogy megváltod a világot, mert erős vagy. Végigjárni újra az utat, ugyanazt, ami máskor már természetes volt. A megszokás súlyos útvesztője rossz, vagy csak unalmas?

Horkolás a válasz... és könnyek.

Nem olyan vészes a helyzet - gondolja az ember. De mi lenne, ha pont mi lennénk azok, akik különválnak? Maradna még életszikra? Ezután mi az, ami újra életet lehel az emberbe? Hát mi? A Remény! Ha ez nincs meg...

VAlószínűleg azért fáj nekem is, mert kétfelé kötődöm. Másrészt belegondolok abba, hogy ugyanannyi idő, mint a miénk és itt vége a tündérmeséjüknek.

Amikor régen nekem is fájt egy hasonló helyzet, az öregek azt mondták, hogy az idő majd megoldja. Így is lett... bizonyos értelemben. 12 éve már, hogy nem vagy itt, mégis neked írok. Te vagy az, akihez álmomban beszélek, akihez rohanok, ha valami fontos történik az életemben. Neked sírok, ha fáj a felnőttlét. Nincs aki megöleljen, de tudom, hogy emlékszel még rám, hogy is felejthetnél el?! Én sem tudlak téged! Ahogy kilenc hónapon át egybeforrtunk, úgy ez a kötöttség nem múlhat el. Hiába mondom, hogy nem bánt már, el kell ismernem, hogy de... Mindigis hiányozni fogsz, ami pedig biztos, hogy amíg én vagyok én, és dobog a szívem, nem felejtelek el sosem! Tovább fogsz élni, akkor is, ha már én nem, mert egyet megígérhetek: ha rajtam múlik, ismerni fognak sok-sok év múlva is, amikor már csak egy idült rokon suttogja a nevem bizonytalanul, rád akkor is emlékezni fognak! Nem hagylak meghalni, mégegyszer nem! MErt kétszer halunk meg: egyszer saját önvalónkban, és mégegyszer, amikor elfelejtenek azok, akiknek nem lenne szabad. Minden mozdulatodra emlékszem, a hangodra, a hajad illatára, a kezed simogatására, a bolondos mosolyokra, amikkel a lökött kis kölyködet illetted, mindenre! A rózsaszín nyuszi még mindig annyit ér, mint régen, sosem leszek olyan ember, akiből a száraz világ kiöli a gyermekséget. Valahol ez majd továbbél... Még nem tudom hogyan, de így lesz...

... hiszen a Remény hal meg utoljára...