picivirág a fesztdumagép

újra pv

Bogyeszlivel a karomon pötyögök a gépbe. Nem azért mert kell, hanem mert jól esik. Jól esik leírni, hogy vége egy újabb tengerároknak, hogy elindultunk végre fölfelé...

igenis szép vagyok, csak máshogy, mint régen. Mivel minden megváltozott, nem várhatom azt, hogy újra az legyek, aki voltam. De jobb még lehetek. Mind külsőleg, mind belsőleg. Időt kell adnom magamnak. Ez most az az időszak, amikor nem a külső a legfontosabb, csak ezt egy nőnek, aki talán mostanra ért volna be, nehéz feldolgoznia. A velem egyidősek mind buliznak, csinosak és kívánatosak. Na ezek mind olyanok, amiktől fényévekre vagyok. Nem bánom, mert nekem sokkal jobb jutott, de mégis, bevallom, gyászolom azt a lányt, aki voltam. Igyekszem megmaradni egy részemmel annak a virágnak, de a másikkal törekszem arra, hogy jó édesanya legyek.

Ez a kettősség viszi az embereket skizofréniába... :D

Egyre formálódik az alakom, egyre kerekebb a világ, ami egyébként amúgy is nokedli alakú, egyre több mosoly jut a szomoronstagnálás helyébe. Hogy ez a tavasznak köszönhető, vagy annak, hogy kezdem megismerni a múltamat/magamat, nem tudom. De a lényeg, hogy egyre jobb minden!

Az életem nem csak a bébike miatt változott meg, hanem azért is, mert olyan emlékeket kapok, melyek igazak. Ez nem jó jelenleg, de tudom, hogy idővel segíteni fog. SEgít megérteni, hogy miért lettem az aki vagyok. A sok mese viszont elhomályosul, ami fáj. Erősen tép bele az erősnek hitt húsba, mely fájdalmasan szakad meg benne. De az újrakezdések mestere vagyok, mindig mindenben megtalálom a jót, és most is így lesz! Itt vannak, akik átsegítenek rajta.

A mindigmosolygós eredendően jó, a drága támasz, aki a magáét eldobva is engem tart minden előtt fontosnak, a meleg simogató kezek, akiknek azt köszönhetem, hogy most itt vagyok, annak a félnek, aki mégsem felejtett el és megvalósulhat amit mindig is terveztünk, a másik fél%nak, aki sosem hagyott el és nem is fog és aki a bölcsességével mindig ott van ahol kell, az erőshitűnek, aki a maga szenvedésének felülkerekedésével olyan erőt ad mindenkinek, hogy azon nyomban vége a fájdalomnak, A kedves mindig hisztizős kis Bindzsinek, aki kimondja, hogy gondol rám, az anyukának, akinek lazasága segít, hogy én is az maradhassak, egy másik anyuka közelről, aki még hatszáz más dolog is egyben, azért, hogy egy kicsit a példaképem lehessen, hogy emlékeztessen arra az emberre, akinek most a példaképem kellene, hogy legyen...

hát ők azok. egy egész hadsereg az én védelmemben. van akinek számítok még :)

(s)írok

Nem írok, nem sírok, szívszaggatóan segítségért kiáltok némán a vakoknak...

Elfogyott az idő, megszűnt létezni valaki, akit szerettem. És ezért nem tudom elfogadni az újat. Nem a világ változott, én voltam az. Ahogy a nevem a feledés homályába merült, úgy én is. Az új név változást hozott, tömérdek jót, büszkeséget és boldogságot. De ami a névvel egybeszökött, az az idő. Az az idő, amit ez az antik virág megérdemelt, és a vadonatúj már nem.

Egy önsanyargató porvirág, ő volt, aki porba tiporta saját magát. Senki nem kérte erre, úgy érezte elvárás. Nem érezte, hogy változott és mégis. Eltűnt a mindigmosolygás, felváltotta az emésztő aggodalom. Eltűnt a könnyed kedvesség, helyébe lépett a keserűség. És mindezért ő a felelős és az idő. Az az idő amit még mindig megérdemel!

Mielőtt épp elveszett volna, egy zöldszemű, erőshitű kirángatja a szakadék széléről. Ő és nem más. Hiába mondják nyílt szavakkal mások, olyanok, akik talán közelebb is állnak hozzá, a mindennapjai részei.

Az ő felemelő ereje kell ahhoz, hogy rádöbbenjek, mit akarok még a tökéletestől? Az a felfogás, amivel egy erős kötelet kötött a karomhoz és az ernyedt semmis súlyt kihúzta a gödör alja felől, olyan erőt lökött az élettelenbe, hogy újult erővel sírva is mosolyogva virágzik a szakadéktól igen messze.

Írok, sírok. végre minden rendben van!

reggeli szösszenet

álmodom. és ha felébredek, akkor is... ez már túl tökéletes, hogy igaz lehessen. és mégis, csipkedem magam és érzem, tehát ez mindenképpen a valóság kell hogy legyen!

Mosolyogva ébredő szakállas és vidám kurjongatásokkal jelző kis féléves csillogósszemű. Boldog kis drágaság egy nagy alvás után. Mindenki vidám és kipihent. Ahogy Apuci áthozza a hitvesibe a kis nevető bogyeszlit, látszik a kitörő öröm rajta, amint meglát. Jókedvvel tekereg egyik szülőtől a másikig, szeretetmutogatással egybekötve. Simogat, legalábbis próbál, néha még körömmel sikerül belemarnia az arcokba, de szeret, mindent elsöprően szeret. Nevet, teljesen gondtalanul. Ilynkor elmúlik minden aggodalom és fájdalom. Kis gyógyír is ő, egy igazi lélekgyógyász. Ha baj van, a mosolya a legerősebb gyógyszer mindenre. Az ő kis gond nélkülisége gyógyítja meg az embert. A kópiákból az eredeti pedig maga a tökéletes férfi, épp csak néhány apró tökéletlenséggel, amik elhanyagolhatóak. Ő is mosolypalánta, még akkor is, ha dolgozni kell indulnia. Viszont péntek van, nemsokára együtt újra az egész család. És indul egy újabb kis mosolynap a törpicsekkel...

Ilyen lehet egy tündérmese átlagos reggele... :)

ezzel elmaradtam szeptemberben-új életem kezdetének körülményei

amikor hazaértem, már akkor megírtam, csak ide valamiért nem került még fel. épp itt az ideje. örülök, hogy még akkor leírtam, mert így legalább később is azt látom, hogy mennyire egyedül voltam és kiszolgáltatva mindennek, nem csak az emlékek teszik kegyetlenné a történetemet. Nem elvenni akarom az emberek kedvét, inkább megmutatni azt, hogy mennyire foglalkoznak az emberrel azok a felesküdött gyógyítók, akik feladata az lenne, hogy ne csak a testet, de a lelket is karbantartsák...

in medias res…

csütörtök este. Apával a szemközti sörözőbe indulunk a volt kollegáihoz- kinézünk egy sörre, bambira valamire… amikor megérkezünk, mindenki tág szemekkel figyel-hát ti mééé nem a kórházban vagytok?! erre én: mert még előtte kijöttünk sörözni egyet… energiabomba vagyok… simán egyenes háttal lehajolok a leejtett zsepiért, nevetek, törökülésben ülök a sörpadon… a többiek megállapítják, hogy durva jelenség vagyok, mert úgy képzelik el a terhes nőt, mint képet, hogy döglik otthon egy kanapén… én meg ugrálok, mint a nikkelbolha… Dinikém mellkasa feszül a büszkeségtől… hazaértünk tízóratájt, rendeltünk egy pizzát. Apa direkt megivott 4 sört, hátha beköszön Mörfi és mehetünk éjszaka…

de nem történik semmi… álmatlanság gyötör. ha mégis el-elszendergek rémképek tajtékzanak a szemeim előtt… mi van, ha elfolyt a magzatvíz és nem vettem észre, miért nem rúg mindig, mi lesz velünk, örökre egyben maradunk?! izgulok, magam sem értem miért. Inkább elkezdem tervezni a holnapi programot, hátha az elveszi az eszem a sok sületlenségről. Reggel ultrahang, esetleg nst-majd meglátjuk- utána mivel Apa szabit vett ki elmegyünk kirándulni egyet, megkajálunk egy gyorskajáldában, sétálunk egyet Mátrafüreden, megnézem a kirakatban a porceláncicákat és örömmel konstatálom, hogy nekem már mindegyikből van- itt kizökken az elmém és elgondolkozom azon, hogy mennyire gyerek vagyok még… Vajon elég érett vagyok én ehhez? érzem, ahogy ólomsúlyként nehezedik a szememre az álom, ám hirtelen ébredés, csörren a telefon, menni kell ultrahangra, és jöhet a várva várt napunk…

Fáradtan készülődés. Hajat kellene mosnom… áhh, a francokat, majd ha hazaértünk… várakozás közben majd leragad a szemem- mondom is Apának, hogy figyeld meg, hogy Mörfi most fog villantani…

Ultrahangon kissé magasabb hangon szólal meg a nő, hogy szinte nincs magzatvíz-nem vettem észre hogy elfolyt?! erre a hideg-meleg sorban rázott nagy egymásutánban. Mondta, hogy lehet hogy csak kevesebb és mégsem folyt el, de sürgősen menjek át az osztályra. Spuri. A szülésznőm aggodalmasan végigtekint a papíron és közli, hogy felvesznek azonnyomban a kórházba…

- Mörfi valóban bevillant- nem hiszem el, hogy nem fognak semmit csinálni, de legalább hétvégére befektetnek… nem mondanak semmit, vérnyomást mérnek… közlik, hogy jó, menjünk le a kórházi pakkért…

közlöm, hogy otthon van, még hazamegyek-mondták, hogy nem, én közöltem, hogy de… úgyhogy gyorsan hazaszaladtunk, ettem egy zsömlét-mert tudtam, ha nem eszem, akkor itt nyekkenés lesz előbb-utóbb… gyors kiírás lovira, fészbukra-mint később visszaolvastam a nagy sietségben csak becopyztam lovira, de nem mentettem el, kiírtam fészbukra egy linket: Go Johnny Go című számot-aki érti-érti címszóval… (végülis ígértem egy online vajúdást) aztán usgyi a kórházba…

ott már fel is vettek betegnek, és nem az osztályra vittek,hanem meglepetésszerűen a szülészetre. Rohant a doki, feltettek valami zselét-megmondom őszintén, hogy fájt… de még előtte beöntés, beretva… kegyetlen szarul éreztem magam ebben a kiszolgáltatott helyzetben-potyogtak a könnyeim, hogy miért kell nekem széttett lábakkal lennem mindenki előtt… a beöntést végigsírtam emiatt… egy függöny mögött kellett elintéznem mindent-még ajtó se volt… ezután jött a vizsgálat, a gél-feszítettek valamit a méhszájamon-majdnem szép szavakkal illettem a dokit, mert könyörögtem, hogy mondják mi történik, de semmi-csak az orbitális fájdalom… ezen méginkább kiakadtam, de tartottam magam, már nem látott ebből senki semmit… erős voltam, mosolyogtam… fájások nem jöttek, még minuszabba is mentek, mint eddig-10esről induló fájásgörbén nullásat produkáltam az esetek nagy többségében… pisilnem kellett kegyetlenül… nem kelhettem fel ennyire sem-így jött a jól megérdemelt ágytál. megint pityergés…

aztán fél kettő után 10 perccel berohant a doki, megvizsgált, kijelentette, hogy egy milimétert sem tágultam, úgyhogy nagy valószínűséggel műtét, majd elviharzik. 3 percen belül zöldsapkás, ruhás emberek vesznek körül és vetkőztetnek, szúrnak… jött a szomszédom-ő a 20 kilójával meg egy másik srác emeltek, vittek. Furcsa volt-meztelenül, kiszolgáltatottan, zavarban… a jobb kezemen vérnyomást mértek, eközben vért vettek és csodálkoztak miért akar szétrobbanni a vénám… a másik kezembe 3 kanült szúrtak be, az egyikből ömlött a vér, vénám se volt, mert ugye egész nap nem ihattam egy kortyot sem… fájt kegyetlenül… eközben szomszédom szorította a fejemet a mellkasomhoz és minden jel nélkül szúrták is a gerincemet. ezt így mindet egyszerre… a két doki bemosakodva nézett a szomszéd teremből. a kötelező két infúziónak csak a fele ment le. az én pulzusom az egekben… üvöltenek velem, hogy nyugodjak meg, a hátam mögül meg azért, hogy ne mozduljak, fél másodperc múlva meg azért, mert haladjak már felfeküdni az asztalra, mert hat az érzéstelenítő és onnantól leshetnek… kérdeztem, hova kell mit tennem, akkor már dőltem, mint egy darab fa…

a szívem kattogását hallgattam… össze-vissza vert… rám is szóltak, hogy nyugodjak már meg, mert gáz lesz… kértem az aneszteseket, hogy tartsanak szóval, mert félek. erre elhúzódtak a fejemtől és elkezdtek recepteket tárgyalni… egyszer odajött az egyik és rámtett egy oxigénmaszkot, és közölte, hogy mostmár elég legyen, nyugodjak már meg végre… ideges lettem… inkább mérges. ha kérdeztem, hogy hol járunk, vagy meddig szokott tartani, közölték velem, hogy „nem mindegy az magának?” én meg erre: de persze mindegy, végülis jó kiterítve, szétszabdalva lenni egy asztalon. Meg jó érzés tudni, hogy éppen stoppolnak össze… ezen röhögtek egyet, majd visszatértek a receptekhez…

a szülésemből annyira emlékszem, hogy pattog a szívhangomat jelző ketyere és a főorvos meséli, hogy elütött reggel egy baglyot… meg hogy mennyi idióta állat rohangál az utakon, és hogy mind rá vadászik, nevetgéltek. Viccesnek és kicsit morbidnak találtam, de elröhögcséltem rajta…
egyszer hallottam, hogy lassul a szívem, szédelegtem kicsit-ekkor átnézett az egyik doki a zöld függönyön, hogy biztosan alszom. Én elmosolyodtam. Erre ő: „hát ez a csaj még a műtőasztalon is mosolyog! ilyet se nagyon láttam még” ekkor rendkívül erősnek éreztem magamat és úgy döntöttem, mostmár mindjárt vége!

ekkor meghallottam egy éles, szinte fülsiketítő ordítást. oeááwáá… ez a kisfiam! a szívem legalább kétszázon, potyognak a könnyeim… aztán odahozták egy pillanatra. kis magzatmázas, mocorgó manócska üvöltve közelített felém. Amikor megláttam megijedtem, hogy „de csúnya, de nem érdekel, imádom!” mondtam neki, hogy itt van anya, mindjárt együtt lehetünk megint, legyen nagyon ügyes. próbáltam megpuszilni. Nagyon szeretlek, súgtam oda neki… a hangomra elhallgatott, csak bújt volna az arcomhoz… elvitték… megint ordítás… mintha a szívemet tépték volna ki abban a pillanatban, ahogy távolodott… remegve sírtam… nagyon furcsa érzés volt. hozták az oxigénmaszkot megint, kicsit bekábítottak, mert annyira bőgtem.

a dokik varrogattak, aztán odajött az orvosom. Mosolyogtam-ledöbbent és odaszólt a másik dokinak, hogy tényleg somolyog. Megpuszilta a homlokomat, megdícsért, hogy ügyes voltam és gratulált a gyönyörű kisfiamhoz…

ahogy toltak kifelé a műtőből elkapott a röhögőgörcs… általában remegnek és sírnak az anyukák, én meg röhögtem… az egészen, ami velem/velünk történt. a szülésznőm ki is akadt rajta egy kicsit-„nálad minden máshogy működik, mint normáliséknál, igaz?!” Tesóm végre fellélegezhetett, Dinikém jött mellettem, nevettem. Boldog voltam, kegyetlenül könnyűnek éreztem magam, viszont idegesített, hogy úgy maradt a lábam, ahogy elhelyezték… betoltak a megfigyelőbe, jöttek az emberek sorban, még metálvillákkal pózoltunk, vigyorogtam, poénkodtam… de rettenetesen hiányérzetem volt… a kisfiamat akartam… mindenki látta már körülöttem, de én nem…

este 9. végre kihozták a kis pöttömöt… sírt… amint meghallotta a hangomat, megnyugodott… potyogtak a könnyeim úgy örültem neki… kis drágaság, a fejével mind egyre közelebb akart húzódni felém. elvitték… jó volt a nyugalom, de hiányzott nagyon…

sorban csepegtek az infúziók, hozták az első adag oxitocinomat. a nővérke rosszul adta be, így kicsit megmutattam, hogy halálhörgést is tudok produkálni… a lábamat még nem éreztem, de a görcstől égnek álltak, végigfutott a testemen a görcs és hányásba torkollott… nekem az egészből annyi maradt meg, hogy fogom a vesetálat és nyekergek. A nővérke elmondása szerint ott imádkozott, hogy maradjak életben, mert kiakadt a szemem és halálhörögtem… egész éjszaka rosszul voltam, egy szemet se aludtam, ilyen önkívületi állapot szerűségben voltam… reggel 4-re beszéltük meg a felkelést. 3-tól folymatosan vártam mikor jönnek már. Felkeltünk. Rettenetes volt. 10 perc alatt el is jutottam némi segítséggel a fürdőig. újabb kiszolgáltatott helyzet… fürdetnek alulról. felülről szivaccsal megmosakodhattam- cicamosdás… aztán egyszer csak sötétült a kép, rettenetesen fájt a fejem és szédültem… szóltam a vasággyal együtt 20 kilós csajszinak, hogy kéne egy szék, mert éppen elájulok… bestresszelt, megnyugtattam, hogy nem fogok elájulni, jó lesz minden. jött egy másik 20 kilós csajszi, ők akartak ketten kivinni… mondtam, hogy nem, majd én egyedül… két kisebb eszméletvesztésemből annyit vettek észre, hogy kicsit összecsuklott a nyakam-de ültem, úgyhogy rendicsek volt minden… kisétáltam saját lábon, a 20 kilós nővérke ott aggódott és hitetlenkedve mondogatta utána egész nap, hogy ilyet még nem látott, hogy egy ájulásközeli ember nyugtatja őt és annyira úrrá tud lenni magán, hogy a saját lábán sétál ki a fürdőből… ez jól esett, de elég ramatyul éreztem magam…

a többi nap a kórházban nehéz volt, de viselhető. a felkelés a mai napig szenvedőképes állapot, de ha már felkeltem akkor no problem, peavey vagyok, rohangálok… ;) a védőnéni, a szomszéd, a gyerekorvos mindenki rámcsodálkozik, hogy császár után így vagyok… magamat nem érzem olyan igazán fittnek még, de Dinikém minden nap megdicsér, hogy egyre kisebb a hasam, egyre ügyesebben mozgok- ma már egyedül másztam be a kádba alváztisztítani… ;-) úgyhogy igyekszem magam összeszedni csudamód! holnapután varratszedés, állítólag azután jobb lesz egy fokkal… :-D

nem tudom leírni az érzést, ami a kis Tökös érkezésével együtt ját… nem fogtam még fel, így egy hét távlatából sem… azt hiszem ennél jobb nem is történhetett volna, de nem tudom megmagyarázni miért… csak azt tudom, hogy Boter gyönyörű és egy tündér, meg Dinikém is… ennek örömére rájöttem, hogy szülés utáni depinek semmi nyoma, a világ legboldogabb embere vagyok! viszont így utólag rádöbbentem, hogy nekem szülés előtti depresszióm volt- direkt máshogy mint normáliséknál…  ;-)

lezárt ügy

teljes hiányos család

ahogy a napsugarak fényjátékot játszanak a sárguló faleveleken, ahogy büszkén beszívom a friss levegőt, ahogy a lábaim léptei egymást követik a felé vezető úton... lassulok... furcsa érzés, megtorpanok. tényleg itt vagyok?! vagy csak álmodom és egyszer fel kell ebből ébrednem? megállok a kapuban, nem is a kapuban, inkább bent már, bent a kövek közt. a hideg márványok mind napsütötte melegnek tűnnek a gyönyörű szép időben. Várom a csodát, hogy odaszalad és örömittasan figyeli a kis szuszmákoló csöppet. nem jön. de azt hiszem már nem is kell, megértettem. én vagyok ő. édesanya vagyok, tudom milyen lehet neki... megértem, hogy nem nekem volt rossz ez a 13 év nélküle, hanem neki nélkülem. el kellett jutnom idáig, hogy végre tudjam mire vélni ezt. fáj, hogy már nem fáj, de mégis csodálatos. teljes minden! 
Elkezdek gyorsítani a lépteimen, tolom magam előtt a kis zöld járgányt, fogom életem párjának a kezét. A kisfiam békésen alszik, a férjem kedvesen mosolyog. minden teljes, nem kell más... 
A szívnél kiveszem a kis manót, elmesélem neki kihez jöttünk. ekkor megjelenik keresztanyukám a hátamnál. tökéletes összhang-anyukám teljes boldogsága-a legjobb barátnője is ott van, akinek büszkélkedhet a kis unokájával-de igaz,nem mondunk ilyet egy nőről, aki most lenne 44 éves-nem nagymama, hanem egyszerűen pluszanyuka! ;) 
GYöngyörű a kisfiam, a férjem tökéletes, én hibádzom csak a képben egy cseppet, de igyekszem hozzájuk alakulni. Várom az érzést, hogy megszakadjon a szívem, hogy anyukám nem láthatja, de csak a teljes boldogság játszik most. pislákol a mécses a márvány előtt, és a szívemben is örökre, de akármennyire is hiányos volt, mostmár végre teljes a családom! :)

katyvasz

régen írtam már jól tudom, ám mégis bocsánatosnak gondolom... amikor nem tiszta a lélek, amikor magunkat keressük és nem találjuk, nehéz leírni azt, ami belül honol... a változás az, amit jó lenne leírni, de lehetetlen. Ez a dolog olyannyira leköt bennünket, hogy amire eljutottunk odáig, hogy leírjuk mi is történt, már nem is lényeges, hiszen új emberekké lettünk... a változás éltet, az, hogy hozzáformálódjunk a világhoz. az élet alapeleme: az alkalmazkodás.

ha élni akarunk, tennünk kell érte, nem is csekélységeket. Magunkat kell formálnunk a világ számára, annak megfelelően. A világ alaptermészetében sohasem változik, harcolhatunk ellene, hogy változzon, de hiábavaló csata ez. Viszont ha emelt fővel ugyan, de mégis alázatosan állunk a világ, a változások elébe, megkapjuk a jutalmunkat. Jobb életünk lesz azáltal, hogy megtanultuk magunkat vezetni, hozzáalakítani a sorshoz. Az alkalmazkodás teszi lehetővé azt, hogy még mindig nem vesztünk el...

sok helyzetben kell magunkat félretenni azért, hogy valaki más előrébb juthasson. Az önzőséget el kell sodorni messzire, hiszen eljön az az idő, amikor már nem mi vagyunk a lényeges elem. ha belegondolunk, sosem voltunk... a szüleinknek igen. Nekik a saját boldogságuk árán is fontos, hogy előrébb juthassunk. Azt hiszem, most értem ehhez az állomáshoz.

Újra megszűnik minden, ami eddig volt és új kapuk nyílnak előttünk. Új utakat kell megismerni, a régieket hagyni, hogy belepje a por, mert már nem számít-semmi sem, csak ő, a gyermekem...

álmok, csodák, képzelgések

Folyamatosan a ránk váró dolgokat szemlélem, igyekszem minden lehető módon a jövőbe tekinteni, hátha valami biztosra találok, amire támaszkodni lehet.

Semmi fix nincs körülöttünk, csak az, hogy egymásnak vagyunk. Egymást éltetjük, a kis parazitám és én. Én adok mindent, ami ahhoz kell, hogy élhessen, és ő is ezt teszi, csak nem anyagi minőségben. Szimbiózisban élünk. a kisfiam és én.

Elképzelem az arcát olykor. Ha valami olyan történik, aminek örülne, ha már kint lenne és akkor is, ha mérges vagyok. Tudom, hogy ő is érez mindent, amit én.

A szemeiben már most ott van a csillogás, a mosoly, mely arcán húzódik, mind-mind nekem szól. Neki én vagyok a minden, de nekem is ő.

Így élünk mi ketten, szimbiózisban...

hullámvölgy, hegycsúcs...

mindig váltakoznak, és egyszerűen túl kell lendülnünk még  a hegycsúcson is, mert a mozgás az, ami életben tart...

mindig mennünk kell, kitörnünk a fekáliából és újra belemerülni. a génjeinkben van a törekvés a menekülésre, ámde sokszor csak mélyebbre süllyedünk benne... Egy merő szar vagyunk, amikor kimászunk végre és csak a hegycsúcson tudjuk elérni a zuhanyt, ami bár a szennyeződéstől megszabadít, a szag ott marad... ilyenek vagyunk... mindenki szaros valamilyen értelemben... ki azért, mert egyszerűen szereti kavargatni, van, aki azért, mert ő az áldozat, akit belekevertek... jó lenne parfümillatúan csücsülni a hegyecske tetején, gondoktól mentesen, másokra hagyni az aggódást, a csalfa küzdelmet az élettel, de nem lehet. Nekünk is bele kell kerülni a szarral harcoló világba, hiszen nincsenek már a hátunk mögött a szülők, akik elkapják helyettünk a reppenő darabokat. Nekünk kell büszkén állunk és felelősségteljesen viselnünk a felénk szálló hulladékot.

Azt hiszem, lassan nekem kell előre állnom, hogy a gyermekemet megvédjem ezektől a fájdalmaktól... Nem bánom, sőt örülök neki, hogy még egy darabig majd álomvilágban élhet majd, amit csak nekünk, a szüleinek köszönhet. Sajnálom, hogy fel kell majd egyszer neki is ébrednie és előre állnia a szerettei érdekében...

Biztos bátor kis legényke lesz, szembenéz majd a világ összes csúnyaságával és egy mosollyal, pár kedves szóval levesz mindenkit a lábáról.

Sokszor elképzelem őt. Milyen lehet? Milyen lesz majd? Érdekes, az ember már ilyenkor szeretetféleséget táplál egy általa nem is ismert kis lényért... Elképzelem a szemeit, a mosolyát, a cirógatását, és azt, hogy mennyi örömöt fog nekünk jelenteni...

még 103 nap és találkozunk kisfiam! ...

...és elértem a hegycsúcsot neki köszönhetően...

változás

ahogy felnövünk, vagy kénytelenek vagyunk felnőni, el kell viselünk a halál és a gyász gondolatát. van úgy, hogy mi magunk vagyunk azok, akik élet-halál urai kell hogy legyenek. Amikor már a kor, a szenvedés, a veszélyhelyzetek odasodorják az embert, hogy muszáj döntenie élet és halál között.

Az élet, amely már semmi jót nem tartogat és a halál, ami számára megváltás, számunkra kínszenvedés. Erősnek kell lennünk, tartani a hátunkat, a könnyeket mélyen a párnánkba morzsolva, hogy más ne láthassa, tűrni... Tűrni a szenvedését, és ami az önző emberhez eljut: az önsajnálatot, a hiányát.

Neki köszönhetek mindent. Azt, hogy most az az ember vagyok, aki vagyok. Az ő egyénisége segített át a sok szenvedésen gyerekkoromban. A bolondsága tanított meg arra, hogy így is lehet élni. Megtanultam tőle, hogy az őrültek boldogok és semmi nem érdekli őket. Ő az, aki megtanított a határtalan, feltétel nélküli szeretetre és hűségre, arra, hogy mindig a mások érdekeit tartsam az enyémek előtt, mert aki szeret, az így is meghálálja, és nem aggaszthatják rám az önző jelzést soha. A ragaszkodása tanított meg engem is, hogy ne legyek csapodár. Az ő jelleme összetettebb sokunkénál.

Sokszor okozott bosszúságot, ijedelmet az őrült. Az artistamutatványai a mai napig egyedülállóak és a kedves kis hangok is, amiket csak én hallhattam. A mások előtt mindig kemény, velem mindig gyengéd és gondoskodó volt.

Velem volt, amikor nem volt senkim és akkor sem volt haragos, amikor már nekem voltak mások, őt hanyagoltam. A kamaszkorban elszenvedett bakikat mind velem együtt vészelte át, együtt örült a lagzismenetnek velem, még akkor is, ha rettegett a tömegtől, és pátyolgatta az anyátlanul maradt árva kislányt is az akkor még bolyhos kis szőrcsomó.

Együtt voltunk mindig, imádjuk egymást, akkor is, ha már egyikünk nem lesz.

Most az én kezemben a döntés. Fáj, hogy meg kell tennem. El kell őt engednem, mert neki már így ez nem élet...

Többet volt velem, mint az édesanyám...

Nézem a barna, mindentelmondós szemeit, és megfogalmazódik bennem: köszönöm, hogy elkísértél az életem legnagyobb állomásáig...

...és tudom, ha beér az én buszom, te ott vársz, mint mindig... :)

Szeretlek Mucus! 

mindenekelőtt

változás.

nem az én libeg az első helyen, mindent valaki másért teszel, akiről tudod, hogy ő jelenti az életet. ez nem szerelem. még annál is erősebb szeretetféleség. lehet valakit jobban szeretni magunknál és még a világot jelentő szerelmünknél is, ráadásul úgy, hogy még nem is ismerjük?

egyszerű a válasz: igen.

hogy ez bűn? lehet. De ezzel már nem foglalkozik az anyai szív. Minden dobbanásával azért él tovább, hogy egyengesse a gyermeke útját...

anya előtt anya

azt hiszem most dőlt el bennem igazán, mennyire szerencsém van, hogy kisfiam lesz! nem kell majd kamaszkorában annyira féltenem... sem a testét, sem a lelkét annyira, mint egy lánynak...

szerencsés vagyok... így visszagondolva, engem egész jól elkerültek a tininyavalyák... van egy keresztlányom. azt hiszem más viszony ez, mint a sima keresztanya-lány viszony, mivel nem merül ki a karácsonyi és szülinapi ajándékokban a kapcsolatunk. sok mindent meséltem neki cenzúra nélkül, hogy segítsem az életét, pedig volt bőven baki nálam... most pedig üvölt velem a telefonba és flegma és nem értem, mi változott meg? hogy lett pillanatok alatt a mindig kacagó, aranyos kislányból egy félőrült, szőkített bulihuligán, aki mindent "leszar" jó magasról, hogy még placcsanjon is, lehetőleg beterítve az egész pereputtyot?!

Azt hiszem bekrassolt a kamaszkor... ez normális, ilyenkor minden normális... nekem is ezt mondják... de hogy mindenkor hormonbumm van? ha kamaszodik az ember, ha először él nemi életet és akkor is ha terhes, meg még utána is hormonkattanás van, ha lebáztunk? mi a retek van már? én is voltam kamasz és én is mindig meg akartam halni, de soha nem hibáztattam másokat az én ballépéseimért...

ezeken a szörnyedelmes hormonokon tényleg nem lehet uralkodni, értem én... :( csak most én kaptam azokat a szavakat, amiket nem nekem kellett volna... pár nap múlva megbánja, tudom, de olyan rossz perceket, órákat okozott most vele, hogy azt hiszem menekülnék és ennyi...

ahogy agyalok, bentről érzem a rúgást, hogy hagyjam abba, mert nem tesz jót a stressz...

két barátnőm is autóbalesetet szenvedett két hónap különbséggel, mind a kettő életét a biztonsági öv mentette meg. a barátnőm árnyéka önmagának, sajnálom őt is. a másik lányról feleennyit sem tudok, csak hogy csontjai törtek és hiányoznak az emlékei... sorban tombolnak a gondok...és nem tudok nekik segíteni, ahogy a kis keresztlányomnak sem...

üvölt a tankcsapda és a diecast, átérzem a kis dinkám szenvedését, én is átéltem... nem magamat sajnálom, hanem őt, és nem tudom, hogy segíthetnék rajta... kis bolond szőkém... felnőtt és már nem rózsaszín a világ előtte... hogy félhet...

skizomama

sosem vagyok egyedül. egy nyugodt nő néz vissza a tükörből. Valaki más, mint akit eddig megszoktam. Az arcvonásaim teljesen mások. Amikor fél évvel ezelőtt a tükörbe néztem, egy kis babaarcú csajszi pislogott vissza rám. Nem azért, mert annyira szép lett volna. Egyszerűen a gyermekség ott bujkált a mosolyában, a szemei sarkában. Talán azt is mondhatom, hogy huncut volt. Kis csalafinta húszéves.

A sima arc, a mosoly a tükörből mintha fényévekre repítene vissza. Küszködök azért, hogy megtartsam azt a képet magamban, magamról. Hiányoznak a karikák a szemem alól, amelyeket a hajnalig tartó tanulások és bulik hagytak nyomul. Hiányzik a csintalan lány, aki már nem lehetek.

Most-akármennyire ijesztő is- de egy nőt látok a misztikus üvegfalon. Ahogy néz bárgyún és nem érti mi történt. Hány jellem lakik még bennem- kérdi magától vádlón és végre belátja: magát sem értheti meg, hogy várhatja el ezt másoktól. Egy erős egyéniség volt, és most egy még erősebb születik. Viszont még érthetetlen. Ő pedig értetlen...

A nő a tükörben nem érzi magát nőnek. A gömbölyödő has némiképp megtöri a képet. Hirtelen értelmet nyer a tűnődés. Mintha ez okozta volna a nagy változást.

Hormonok. ennyi. Nem igaz!

Minden megváltozik  ott bent. Nem testileg értem. Ez valami nagyobb dolog annál. A lélek teljesedik ki, csak még magam sem értem.

Folyamatosan merengek azon, hogy mi változott... De rá kell jönnöm, semmi. az emberek soha nem változnak meg. Az, aki kedves volt, mindig az marad, aki pedig szószátyár, az az. CSak a körülmények változnak, ami vagy előnyünkre, vagy hátrányunkra formálja a körülöttünk lévő világot.

Az én világom most változik. A nő máshogy mosolyog a tükörben. Igen, ő nem szeleburdi kislány már, hanem egy nő. A világ színei, formái mind megváltoznak körülötte, vele kellene idomulni. Most szünet. A nőnek ez már sok, elmosolyodik. az anyai vonások közt megjelenik valami: a csalafintaság a szeme sarkában...

processing

eltelt 4,5 hónap. Ezidő alatt megváltoztam. Mindenem más lett. Az életem, a testem, a gondolkodásom. Talán egy kicsit lecsitultam-persze magamhoz mérten... :)

négy és fél hónap elég ahhoz, hogy megváltozhasson minden. Egy parányi lélek, akiért immár én vagyok felelős, senki más. Egy kicsi, patronálásra szoruló apróság, akit én óvok a nap minden percében. Együtt élünk szimbiózisban. Minden felborult körülöttem.

A munkám, a családom, a hozzáállásom az élethez. Csupán ezek változtak. Azt hittem az arapara után nem jöhet már nagyobb dolog, ami ilyen szinten formálja át az életemet. De mégis...

Ahogy érzem a mozdulatait, a kicsi szíve pumpálását, tudom, valami megváltozott. Talán kezdem feldolgozni azt, hogy valaki más vagyok már.

Eddig nem tudtam róla beszélni, sem írni. Úgy éreztem ez egy olyan dolog, ami tabu-legalábbis nálam... Nem tabu, de hagyni kell magunknak elég időt arra, hogy a humán kompjúter feldolgozza a milliónyi új adatot. Azt hiszem most igazán itt az idő arra, hogy felnőjek. Amikor már nem csak a saját lépéseinkért vagyunk felelősek, ha felbukunk az élet buktatóin, már nem egyedül kell felkászálódnunk, hanem magunkkal húzni még azt a kisembert is, aki hozzánk tartozik. Ilyenkor elveszik az önzés, az én fogalma. Többé nem vagyok, csak mi vagyunk. Többé nem lehetek önző, csak önfeláldozó. Egy anya legfőbb ismérve az, hogy összetartja a családot. Amíg eddig elég volt két embert figyelembe venni, magamat is beleértve, most már hármat kell felügyelni. Eddig elég volt, ha annyit ettem, hogy ne haljak éhen, most azért kell táplálkoznom, hogy neki jusson elég tápanyag. Ha eddig mozogtam, sanyargattam magam a tökéletes kép érdekében, most lehajtott fejjel kell elmennem a tükör előtt, hiszen nem én vagyok már a lényeg. Az alakom elveszett, de ez neki kedvez. Amennyire fájdalmasnak gondoltam ezt az egészet, most úgy érzem, ez a világ legtermészetesebb dolga. Nem zavar, csak elgondolkodtató...

Most valami megváltozott és furcsának találom...

közeleg az anyák napja...

mivel közeleg ezen jeles nap, megint elfog a szenvedőgörcs... Szeretek szenvedni... Elég mazochista és furcsa vagyok... De itt egy kis pesszimista optimizmus:...

Rádöbbenés

Édesanyám te vagy nekem,
kit nem feledek el sohasem.
Te voltál ki gondolt reám,
Akkor is, ha nem voltál már.

Elfedett a homok már rég,
De az emléked örökké él
Egy örök kislány anyai szívében,
hiányod gong bent a mélyben.

Libben a szél a kopár fejfán,
a márvány oly rég jéghideg már.
Meleg kéz simul végig a márványon,
Kihűl az is sóváron.

Nem meleg már semmi sem,
de dobban valami odabenn.
Egy kis szikra talán új életre kél,
bennem egy kis lény anyát remél.

Anyám után sóvárogva,
mégis kicsit mosolyogva,
tudom már, hogy mi vár rám,
Anya leszek igazán…

Én vagyok az, aki neki van,
kit nem feled el soha majd,
én vagyok, ki gondol majd rá,
akkor is, ha nem vagyok már.

"valami vár még rám"

úgy gondolom itt az ideje cselekedni. az itthonlét percei elég kevésnek bizonyulnak. úgy működök, akár egy jótékony robot, aki csak a betevő olajfasírtért gürizik éjt nappallá téve. folyamatosan. ha a szolgáltatóiparban dolgozol, soha nem lehetsz fáradt, mindig mosolyognod kell, és még akkor is a kedves vendég problémáit hallgatnod, amikor az egyik szeretted haldoklik. nagy úr a pénz. mit meg nem teszünk a szolgálatában?az emberek pedig gyarló teremtések, akik nem látnak túl az orrukon. valószínűleg ezért lett odateremtve az arcunk közepére, hogy látható legyen, ki meddig tud tekinteni. ebből a szempontból elég szerencsés vagyok, ugyanis pinokkió-orrom létezésének végre értelmet nyertem... meg kell hallgatnod, hiába mennél. nincs aki megértse, hogy te is szeretnivaló robot vagy, és neked is van robotcsaládod, akikhez húz az olajozásra vágyó szíved. nem az ő szemükben te csak egy jelentéktelen szolgáltatóegység vagy, aki azért jó, mert kihisztizhetik rajtad a napi bánatukat, valamint csak azért, mert ingyen van, még a jó isten tegnapi szarát is beletetetik a gél nyújtotta körömállományba.persze, ha el tudod engedni a füled mellett és engeded magad az alkotói mámorba süllyedni, kit érdekel milyenek ők. csak te vagy, a gél és az eszköz, az ember, aki boldoggá tesz téged és még fizet is érte, hogy jól érezhesd magad...

a másik: napi sok óra, és emellett a kíntól szisszenő hangok vérfröcsögés kíséretében, hulló fogak, fájdalmas sóhajok, könnycseppek, neked itt is mosolyognod kell, és finoman megtanulni felnőttnek lenni. hazudni ha kell, hogy nem fog fájni, szorítani a kezét, érezni ahogy ettől beleáll a gyűrű az ujjaidba, a nyál, amely a te ruhádon landol, és mindezt úgy tenni, hogy fáj. igen, neked fáj. görcsbe áll a gyomrod, hányinger lappang odabent, és a fejfájás szépen lassan ledönt a lábaidról. így múlnak el a gyermekded vágyak, az álmok, miközben robotolsz ott, ahol soha nem akartál...

álmok: írni... még mindig él egy kis gyermeki érzés, amely felkelti újra a reményt, bennem motoz a kíváncsiság: ezt kerestem, megtaláltam az én kis aranyköves utamat? :)

különös érzés

este a sötétben pislákolnak a pici lángocskák narancsra festve a büszkén álló márványszobrokat. a nevek néha megizzanak tőle, olykor csak finoman jelzik azt, hogy van valami ide írva. feketék, fehérek, szürkék. kő színűek. olykor azonban megfesti őket a szeretet lángja. ilyenkor a sötétben is színpompa tárul elénk. semmihez sem fogható látvány.

az érzés pedig, hogy a férjem bandukol mellettem kezemet fogva a nyugodt sötétségben, egyszerűen mesébe illő. odaérünk. kedvesen pislákolnak a fények. amit régen éreztem, a bús magány, mostmár a múlté, ahogy ő maga is. emlékek reppennek fel az elfojtott könnyek alatt, és végre van kivel megosztanom, úgy igazán. nem vagyok magamban többé, nő is láthatja. mosolyog a márvány, érezni a boldogságot. együtt a kis családom! :)

ketten

van valami különösféle varázsa a péntek estének, ha azt kettesben töltöd a szerelmeddel. ez a mindig rohanás, bulizás, és a családé vagy a barátoké. ma este koncertre voltunk hivatalosak és még most is mehetnékem van, de van valami abban, hogy ketten összebújva nem unatkozunk. végre van idő beszélgetni, és nem csak a magam folyton mondanivalósságával, hanem úgy igazán igazán az elmúlt lázas napok után, amelyet még most is heverünk éppen... de most ez nem is lényeges, hanem csak mi, mert ebben is van szépség, és most nem lázálmomban látom ezt a csodás estét... bocsánat félszázalékom! :)

skizoén

Csak úgy ültem a szobámban és azon tűnődtem, hogyan élhetne örökké. Régen volt már, amikor csengő hangja ébresztett. Rég elfede már a feledés szürkesége. Csak a fényképekről visszanéző komoly arc rémlik. Őrülten kapkodok, hogy lássam őt. Kutatok az emlékeimben. Minden olyan dolog után, ami hozzá köthet. A reggeli tea illata, egy simítás az arcomon, a temető libbenő levegője, amely megcirógat-ez mind ő.

Felnőtt vagyok, koromat tekintve legalábbis. Valahogy még mindig bújnék az óvó kezek alá. Nem hiszem el, hogy mostmár én vagyok az, aki a kéz. Még mindig hárítom azt, hogy felelősség súlya nyomja a vállamat. Jó lenne, ha lenne, aki utánnam néz és előttem egyengeti az utat, ahogy ő jónak látja. Valaki, aki megmondja, mi a jó.

Szaladok a pihenőjébe és hisztérikusan várom, hogy szóljon végre valamit, de csak a gyertya pislákol a fehér márványon...

nem szól, csak a csend játsza édes melódiáit, hallom a szél szavát, a közeli falu minden rezenését. A sötétedő égen még egyet rúg a nap fénye, majd elalszik ő is, ahogyan hajdanán ő . Mégis emlékszem a nappalra, a sötétben is eljutok mindenhova, ott az autó fényszórója, amely csak egy részét világítja meg az útnak, nem látok mindent előre, de tudom hova jutok és ezt mind neki köszönhetem...

rájöttem, örökké él, amíg én is majd, mint a gyertya lángja, amely ha elalszik is, valaki újra meggyújtja...

"asszony, asszony az akarok lenni..."

az vagyok. nincs szépítés. papíron öregedtem vagy 10-15 évet. meg a fészbukon is a családi állapot miatt. de nem baj, így vénen is boldog vagyok, valahogy elszállt az ihlet, senki nem bökdös-mármint nem fekabukon, hanem úgy a lelki valóságban. ha próbálkoznak is, mintha valami láthatatlan pajzs vonna körül, akár Bellát a breaking down-ban. valahogy semmi nem ér el. még a betegség sem-persze a növekedni próbáló bölcsességfog kivétel. valamiért nagyon bölcsnek kell lennem, úgy gondolja. szert tettem valamiféle érdekes életszemléletre, aminek hatására boldog vagyok bármi is történjék. soha nincs hiányérzetem semmiben, mindenem megvan, amiért utálhatnak mások. talán egy picit a pesti pörgés hiányzik, de semmi más. jó így. minden. maradjon így, ámen... ;)